Már késő van, sötét és halkan zubog az eső. A nyitott ablak párkányán könyökölök és az elmúlt napot újra és újra lepergetem a szemem elött, közben a kedvenc késemmel játszok. Néha egy-egy esőcsepp ráhull a kezemre. Valami éles fájdalmat érzek a csuklómban, de jobban lefoglalnak a történtek, minthogy eljutott volna az agyamig ennek az oka.

Reggel van, nyolc óra. Az első órám fél kilenckor kezdődik, de nem fogok odaérni időben. Igazából nem is érdekelt a dolog. Mint most is, néha bevillan egy kép. Egy gyönörü, fekete és ehércsipkés ruhát viselő lány egy sziklaperemen áll az erdő szélén. Mintha a földet, vagy az erdőt kettészakitották volna. A lán fekete, derékig érő haját a szél mint egy kiakasztott fátlat, lengette. Neki is potyogtak a könnei.

Szomorúan elindultam a fürdőszoba felé. Út közben hanyagul leszórtam magamról az alvót ruhámat. A zuhany sem segített a kedvemet feljebbjavítani. Amikor megléttam magamat a tükörben, nem akartam magamra ismerni. Eg pár percig támasztottam a fejemet az öklömön. Mikor ismét belenéztzem a tükörbe, már tudtam. Egy nap lehet akár egy perc hosszú is, de a vég nem jön hamarabb.

a ruhámat úgy választottam meg, hogy minél láthatatlanabb legyek, egy fekete pont a világban.

Fél tízre értem be a suliba. Az osztálytársaim faggattak, hogy miért hiánoztam az első óráról, de sak annit mondtam: "Hagjatok békén! Törődjetek a magatok dolgával!" Igazából nincs is barátom, akinek elmondtam volna, ami a lelkemet nomta. Az órákon nem is figyeltem. Úgy éreztem, senki nem törődik velem. Se család, se senki más.

Hazafelé, amekkora szerencsém volt, épp egy halottat vittek ki a mentősök egy házból. a fekete zsák miatt nem is tudtam, ismertem-e az elhunytat. Ekkor valami szöget ütött a fejemben. Szippantottam egy mélyet a párás levegőből. Eső készülődött.

Elmerülve a semmi tengerében, négy órára értem haza. Egykor végeztem az iskolában, és az út csak tíz perces. Az út nagy részére még most sem emlékszek. Otthon kulcsra zártam az ajtómat és alővettem egy cigarettát a zsebemből. Nem szoktam dohányozni, csak az egyik osztálytársam a rosz kedvemet látva a zsebembe dugta azzal a hozzáfűzéssel, hogy ez majd segít. Rágujtottam. Egyet kettőt szívtam csak belőle, a tőbbi magától égett le. A hamu a szőnyegre hullott. Elmeremgtem. és mire föleszméltem, besötétedett.

Oda mentem az ablakhoz. Kinitottam, a kedvenc késemet a kezemden tertva kikönököltem az ablakpárkánra. Ez történt. Hehe. Ezt átgondolni tíz percembe került. Olyan különösen érzem magam. Szédülök. Nem értem miét. Lenézek. Jézusom! A falon tötét színü csík van és a földön egy jokora, a szobámból jövő fénben karmazsin színű tócsa áll, amit az eső kicsit felhigított. A jobb alkaromon pontosan hét mély vágás vam. Mi tortémt? Én nem is akarok meghalni! Kezd elhomájosodni minden. Olyan nehéz lett a testem. Nem bírom el a súlyomat. Hanattesek.

ismét bevillan az a kép ami már egy ideje, de most mozog. Ott van az a lány. Már én is ott vagyok. Rájöttem! Hát persze! Mindíg is ott voltam, az én szemszögömböl van az egész. Odamegyek mellé, ő nem vesz észre. Talán nem is tudja, hog ott vagok. Belémhasít a tudat, hogy a barátnőm ott hagott megszégyenülve, eg polyáca miatt. Hát miért is ne? A lán felé nyúlok, de mielött megérinhetném, minden elsötétül. NEEEE! Még nem lehet vége! Körülvesz a sötétség. Különös, hog milaen nugodt vagyok. Nem is vagok már szomorú, csak rémült. Mi fog történni? Hangokat hallok a távolból. Sírást. Mit tettél?! Édes istenem, mit tettél?! Mintha valaki hozzámérne. Mi történt? Nem látok színeket sehol. Hirtelen elkap a felismerés é a kétségbeesés. Meghaltam? ......