A mai Budapest három részböl alakult ki, amelyek közül kettöt még az ókorban alapítottak. Bár Óbuda, Buda, és Pest városai a halandó világban csak 1873-ban egyesültek, a káiniták már a XI. századtól egységesen tekintettek rájuk. Buda-Pest elsö káinitái még a római korban telepedtek meg a városban, de a birodalom bukása után elmenekültek a környékröl. Csak két vámpír játszott további szerepet a város történetében: Octavio, a Malkavian, aki torporba esett, és csak 1065-ben tért magához; illetve Tirganosz, a Nosferatu, aki az 1200-as évek elején fog visszatérni Budára.
A város igazi történelme a Honfoglalással kezdödött el. Amikor Árpád törzse megszállta a környéket, egy olyan viszonylag stabil, új rend alakult ki, amely lehetövé tette a város, és így a káiniták fölvirágozását. A terület ebben az idöben nagyon gyér lakossággal rendelkezett: néhány Nosferatun és Gangrelen kívül nem tudott több vámpírt eltartani. A magyar nép kezdetben erös Brujah befolyás alatt állt, amit Dominik, egy Karthagóból menekült öreg irányított, de Heinrich von Volstag, egy germán Ventrue matuzsálem keresztülhúzta Dominik számításait, amikor 955-ben gyermekévé tette Bulcsút, a magyarok egyik legtehetségesebb vezetöjét. Bulcsú, akinek igen jó rokoni kapcsolatai voltak az Árpádok között, hamarosan gyermekévé tette Zombort, saját természetes fiát, és ketten együtt irányították a város fejlödését. Amikor az utolsó fejedelem, Géza fia megérett az ország kormányzásának átvételére, Bulcsú gyermekévé tette Gézát is. Ugyanabban az idöben az Árpád-ház utolsó komolyabb ellenfelét, Tonuzobát, vagy más néven Tanis-Abát is megajándékozta a halhatatlansággal. Tonuzoba nem árulta el ösei vérét: végül István királynak kellett levernie folyamatos lázadásait, amelyek során Tonuzoba torporba esett. Géza, bár rokoni kapcsolat fűzte Bulcsúhoz, soha nem szűnö gyűlöletet érzett mestere iránt. Mivel nyilvánvalóvá vált, hogy ök ketten nem képesek egy városban élni, ugyanakkor Gézában hatalmas lehetöségek voltak, Bulcsú úgy döntött, hogy Gézának el kell hagynia a várost. Az utolsó fejedelem így Esztergomba költözött át, ahol a város ura lett. Nem sokkal ez után a konfliktus után Bulcsú megteremtette negyedik, egyben utolsó gyermekét. A tanítvány egy német lovag volt, aki István kíséretéhez tartozott, a neve pedig Vencel Rikard volt. ö – bár semmiféle rokoni kapcsolat nem fűzte Bulcsúhoz –mindig hűséges maradt mesteréhez.
Bulcsú számára az elkövetkezö idöszak igencsak sötét volt. Tonuzobát István király seregei küldték torporba, legelsö gyermeke pedig 1044-ben öngyilkosságot követett el. Zombor halála már túl sok volt Bulcsúnak: az élvezetekbe temetkezett, a város irányítását pedig Vencelre hagyta. Rossz nyelvek szerint Gézának is volt némi köze Zombor halálához. Annyi bizonyos, hogy Gézának jól jött Bulcsú politikai visszavonulása.

1065-ben felébredt Octavio, és a Ventruek figyelmét elkerülve berendezkedett a volt római tábor színházában. A város fejlödésnek indult. Lakóinak száma folyamatosan növekedett. Bár továbbra is Székesfehérvár és Esztergom az ország politikai központja, Buda-Pest gazdasági szerephez jutott. Több átutazó káinita is érinti a várost, de új letelepülök csak az 1150-es években érkeznek. A germán Ventruek küldötte, Roland 1152-ben tűnik föl, és Vencel szolgálatába áll; a budai kikötök körül többel látni vélik a híres Gangrelt, Arnulfot is. Keletröl is érkezik egy vendég, állítólag azért, hogy a budai muszlim kereskedökre vigyázzon, valójában Alamut küldötteként. Fariq, az Asszamita jó kapcsolatot alakít ki Vencellel, és mindketten a közös kereskedelem erösítésén munkálkodnak. Eközben Octavio kicsiny pogány kultuszt szervez maga köré, amely hívei egy ösi magyar istenként tisztelik öt.
A XIII. század elején megérkezett Tirganosz, aki már lakott itt – bár akkor még Aquincumnak hívták a várost. Tirganosz kapcsolatba lépett Vencellel, és jó viszony alakult ki közöttük. A Mester, ahogy Tirganoszt ismerték, tudományos munkájának szentelte magát, és csak ritkán vállalkozott közszereplésre. Egyesek tudni vélték, hogy ösi varázstárgyak után kutat, míg mások szerint a halandóság újbóli elérése a célja vizsgálódásainak. Mindenesetre tény, hogy a Mester kutatásai közben is szemfülesebb volt, mint a többi káinita, és rátalált Octaviora, aki erre az idöre már teljesen belezavarodott saját játékába, és pogány istennek képzelte magát. Vencel megértö volt a Malkaviannal szemben, így Octavio a városban maradhatott.
A következö fontos személy 1207-ben érkezett a városba, miután végig kellett néznie szülövárosa, Bizánc pusztulását. Belisarius, a Ventrue matuzsálem egyike azoknak a túlélöknek, akik megmenekültek Bizánc 1204-es feldúlásából. Mélyen megrázta a város pusztulása, de Buda-Pest menedéket nyújtott kínzó gondolatai elöl. Pár év elteltével érdeklödni kezdett a város és a halandó politika iránt. Ennek jele volt, hogy a haldokló II. András királyt - Vencel hallgatólagos támogatásával – gyermekévé tette. Idöközben összekülönbözött Fariqkal, és kiépülö befolyásával elérte a muszlimok kitiltását a városból. Vencelnek nem tetszett ez az elképzelés, de a Mester támogatta, így végül Fariq 1236-ban elhagyta a várost. Két évre rá Bulcsú önként torporba vonult, egyedül hagyva Vencelt a nem túl baráti Belisariusszal. A feszültség végül váratlan módon oldódott meg: Belisarius egy éjjelen eltávozott a városból. Sok találgatás hangzott el azóta, hogy mi történhetett vele, de a mai napig nincsenek pontos információink további sorsáról.
A városban továbbra is Vencel Rikard maradt a herceg, akit mind Roland, mind a Mester, mind pedig II. András szilárdan támogatott. A nyugodt állapotoknak a Tzimisce-Tremere háború begyűrűzö hatása vetett véget.

Bár a Tzimisce klán és a feltörekvö Tremerék közötti konfliktus jóval régebb ideje tartott, az elsö érezhetö jelei Buda-Pest városában csak az 1230-as években mutatkoztak meg. Ekkor ugyanis Budára érkezett magister Orpheus, a Tremere klán küldötte, és segítséget kért Venceltöl a Tzimiscék ellen. Vencel követeket küldött Gézához Esztergomba, hogy valamilyen közös álláspontot alakítsanak ki. Hosszas tanácskozás után az Árpád-Ventruek úgy döntöttek, hogy ebben a háborúban megörzik semlegességüket, és egyik felet sem támogatják. Orpheus dühösen távozott. A döntés következményének elsö jelei hamar megmutatkoztak: romló kereskedelem egyes erdélyi nemesekkel, javuló viszonyok Moldáviával, és más erdélyi urakkal.
Sokkal jelentösebb volt az a hatás, amely a királyság széthúzásában testesült meg. A nyilvánvaló mongol fenyegetés ellenére az ország urai megosztottak maradtak, és ez Muhihoz vezetett. A tatárok között több Brujah is volt, ismételten Dominik vezette öket. A királyon kívül az éjszaka urainak is futniuk kellett a létükért. A harcok folyamán Roland elpusztult. Az 1242-es év az újjáépítés éve volt. Bár Buda és Óbuda nem szenvedett túl nagy károkat, Pest épületeinek döntö többsége megsemmisült. Az újjáépítést nehezítette a város két új káinita lakója: Elekes, a Brujah, és Annabelle Delacroix, a Toreador klán tagja. ök ketten, bár kezdetben barátságosnak, és nyíltnak mutatkoztak, az Árpád-Ventruek ellen törtek. Az 1273-as herceg elleni merényletet az utolsó pillanatban sikerült a Mesternek lelepleznie. A herceg Elekest kivégeztette, Annabellét pedig vérkötésbe kényszeríttette.
A Tzimisce klán idöleges erdélyi térnyerése a Tremerék megjelenését eredményezte, ami viszont Tzimisce felderítöket vonzott a térségbe. Vencelnek és embereinek nagyon sok gondot adott a térség békéjének megörzése. A helyzetet tovább súlyosbította az Árpád-ház férfiágának kihalása 1301-ben, ami nagyon nagy zavargásokat eredményezett a halandó világban. A válság egészen 1312-ig tartott, amikor Vencel végre hatalma alá tudta vonni Károly Róbertet, majd védence rendet rakott a halandó világban is. A város, és vámpír lakói ismét zavartalanul virágoztak. Ebben a környezetben kért és kapott engedélyt II. András elsö gyermekének, Garay Mártonnak a megteremtésére 1319-ben.
Bár Nagy Lajos kora a halandó világban a nyugalom korának számított, a Magyar Királyság keleti végei felöl olyan hírek érték el a káinitákat, amelyek minden eddiginél nagyobb zavargások képét vetítette elöre. Az 1380-as évekre nyilvánvalóvá vált, hogy a Tzimisce klán fiataljai komolyan elszánták magukat az öregek elleni háborúra. Különbözö okokból más klánok fiataljai is csatlakoztak ehhez a mozgalomhoz, amely futótűzszerűen terjedt el egész Európában. A hírek mélyen érintették a város öregjeit, akik érthetöen nem fogadták túl nagy lelkesedéssel II. András bejelentését, miszerint Erdélybe utazik. II. András ezt a döntését azzal indokolta, hogy az erdélyi Ventruek veszélybe kerülhettek, és kötelességének érzi klántársai megsegítését.
A Mester ezt a vészterhes idöpontot választotta, hogy megteremtse gyermekét, a Rabbit. A Rabbi, Delacroix kisasszony csípös megjegyzéseit meghazudtolva, mindig lelkes és hű tanítványa maradt a Mesternek.
Az aggasztó hírek azután 1399-ben véres valósággá váltak a Buda-pesti káiniták számára is.

Erdélyben a Tzimisce klán fiatal tagjai valóságos háborút viseltek az öregek ellen, akiktöl valamilyen mágia segítségével elszakadtak. Nyugaton a Brujah klán majdnem egésze támadta meg más klánok öregjeit. Hetente érkeztek hírek újabb, borzalmasabb eseményekröl. Az Inkvizíció is éberen figyelt, és egyre gyakrabban csapott le. Buda-Pest városát az események 1399-ben érték el, egy öregekre vadászó anarch - csapat képében. Octaviot támadták meg, aki azonban képes volt elmenekülni. A herceg ezután összefogásra szólította föl a város káinitáit, és hösies küzdelem után elkergették a támadókat. A csatározásokban több fiatal elpusztult, akik így nem játszhattak további szerepet Buda-Pest történetében. De a harcoknak nem volt végük, és az újabb és újabb hordák már-már legyűrni látszották a város védöinek erejét. A harc – többek között - azzal a következménnyel járt, hogy a halandó ügyek szinte teljesen kicsúsztak a vámpírok irányítása alól. Az egyszerű emberek félelme a magasba szökött, ez pedig a városra vonta az Inkvizíció figyelmét. A harc most már nemcsak az anarchok ellen, de a fölfedezés veszélye ellen is folyt. A legsötétebb idö az 1430-as évek eleje volt: eddigre szinte minden remény elveszett a csaták gyözelmes befejezésére. A városban csak a legöregebb és legéletképesebb vámpírok maradtak meg, a többiek vagy elmenekültek, vagy meghaltak. Ekkor váratlan segítség érkezett Wilhelm von Stammler képében, aki az ekkor már Bécsben székelö Tremere klán képviselöje volt. Félretéve a korábbi be nem avatkozási politika miatti ellenérzéseit, a Tremere segítséget ajánlott föl, amellyel Vencel képes volt az anarchokat kiebrudalni a városból, és annak közvetlen közeléböl. Az utolsó nagyobb összecsapás a város káinitái és az anarchok között 1436-ban volt, ami a fiatalok csúfos vereségével végzödött. Ebben nagy szerepe volt a hazatérö II. Andrásnak, és a vele együtt érkezö második gyermekének, az 1418-ban teremtett Zalay Mihálynak.
A Kamarilla megalakulása örömmel töltötte el a város vámpírjainak szívét, mivel náluk jobban talán senki sem érezte át az összefogás szükségességét. Új színt vitt a város életébe Szűrszabó Károlynak, egy Gangrelnek az érkezése, aki - klánjától meglehetösen szokatlanul – a művészetek és a kultúra fö támogatójaként Delacroix kisasszonnyal együtt dolgozott a város kultúrájának fejlesztésén, a többiek nagy megelégedésére. A kereskedelem élénkülésével a város lakóit - halandót és halhatatlant egyaránt – a békés, nyugodt jövö ígérete töltötte el. Az országtól délre azonban másként alakultak az események.

Az Asszamita klánt 1496-ban arra kötelezték, hogy minden tagja vesse alá magát egy Tremere rituálénak, amely azt a célt hivatott szolgálni, hogy ennek a vérszomjas klánnak a tagjai ne tudják más klánok öregjeit lediablerizálni. Néhányan azonban nem voltak hajlandóak erre, és századok óta fönnálló befolyásukat fölhasználva az Oszmán Birodalom hátteréböl a nyugati vámpírok - föleg a Tremerék – ellen készülödtek. Útjuk Magyarországon keresztül vezetett. Megállíthatatlannak tűntek… és Buda-Pest számára annak is bizonyultak. 1541-ben a város a törökök kezére került. Éjszaka elkezdödött az Asszamiták bosszúhadjárata minden nyugati (értsd: nem Asszamita) káinita ellen. A herceg, Vencel Rikard ezeknek a harcoknak vált áldozatává, akárcsak torporban lévö teremtöje, Bulcsú.
Szűrszabó Károly a közeli hegyekbe menekült, Wilheim von Stammler és Annabelle Delacroix pedig Bécs irányába távoztak. A város többi vámpírja Octavio és a Mester vezetésével a csatornajáratok oltalmába húzódott. Fölismerve a bujkálás veszélyeit nyolc évvel késöbb a két Nosferatun és a Malkavianon kívül a többiek Pozsonyba távoztak.
A várost vezetö vámpírok elvesztése, a halandó befolyás majdnem teljes elvesztése, az állandó bujkálások miatt joggal nevezhetjük ezt a korszakot a város sötét korának. A rettegés és reménytelenség idöszaka csak akkor ért véget, amikor a nyugati vámpírok a Tremere klán hathatós támogatásával végleg letörték az Asszamiták e csoportját. A túlélök a Sabbatban találtak menedékre.
A város számára a felszabadulás 1686-ban érkezett el, de mint mindennek, ennek is nagy ára volt.

A Tremere uralom ideje

Forrás: www.dox.hu/?loc=http://suszi.dox.hu/budapest.htm